SULLA
MALATTIA E SULLA SOFFERENZA
A betegségrol és a szenvedésrol
A "Harmadik Életkor" nevu Ticinoi Társaság
(ATTE) találkozója Lugano, 94.10.3.
A betegségrol és a szenvedésrol
Trevano, 94.11.27.
Eugenio Corecco püspökkel Michele Fazioli készített interjút a ticinoi televízió (TSI) "Controluce" (visszfény, ellenfény) címu musorában 1994 január 23-án. Egész Ticino mélyen meghatódott attól, amit a püspök betegségérol mondott.. Részleteket közlünk ebbol az interjúból, hogy azt a püspök nagy emberiességének tanúbizonyságaként ismételten olvashassuk, és hogy az segítségünkre legyen különbözo módon szembesülni a szenvedés, a betegség és a halál témájával.
Fazioli: ... most újból megbetegedett és gyógykezelteti magát. Ezt jelentette be 7 nappal ezelott abban a körlevelében, amelyet valamennyi plébánosához, tehát minden ticinoi katolikushoz intézett. Mons. Corecco, Ön tehát gyakorlatilag azt írta Ticino asszonyainak és férfiainak: "megbetegedtem, gyógykezeltetem magam, fuzzük szorosabbra közösségi kapcsolatainkat". Miért írta ezt? Miért lépett ezzel a nagyvilág elé?
Corecco: mivel muködésem nyilvános, úgy éreztem, helyes volna így tenni. Amióta püspök lettem, nincs is magánéletem, életem magánvonatkozásai szinte teljesen megszüntek. Felelos vagyok rengeteg emberért, ezért nincs okom eltitkolnom betegségemet, sot a betegség meglétének feltárásával számos szenvedo emberen segíthetek, olyanokon, akik szintén betegek. Aközben jöttem rá erre, hogy Bellinzonából San Giovanniba járok sugárkezelésre. Ilyenkor számos emberrel találkozom, és úgy érzem könnyebb lesz a szívük, ha látják, hogy a püspök is közöttük van és ugyanabban a gyógykezelésben részesül, mint ok. Aztán arra is gondoltam, hogy ezt tanúságtételre is felhasználhatom, ha valóban meg tudnom tenni és elmondhatom, hogyan szembesüljünk a betegséggel, amely komoly dolog, talán a legkomolyabb az életben. (...)
Fazioli: ... levelében, amelyet Ticino kanton templomaiban az elmúlt szombaton és vasárnap olvastak fel, ön azt mondja, hogy betegsége által erosítenie kell a hívokkel való közösséget, a tagokkal, katolikusokkal, akik az Egyházmegye, a luganoi, a ticinoi Egyház részei. Mit jelent az Ön számára a betegség és a közösség közötti összefüggés?
Corecco: Bizony, a betegség érték, ha élni tudjuk igazi jelentésében. Az elobb mondtam, hogy a betegség az életnek rendkívül komoly vonatkozását hozza felszínre, annál is inkább, mivel a halál lehetosége is megmutatkozhat. Ezért a betegség az embert saját magával szembesíti, új dimenziót ad neki. Az ember "befejezettséget" érez magában, de ezt csak akkor fedezi fel igazán, amikor ez a benne levo egzisztenciális, mondjuk metafizikai befejezettség a test betegségén keresztül nyilvánul meg, és a testi betegségbol megérti, hogy ideje meg van számlálva, rövidebb annál, mint amennyire az egészséges ember gondolhat. A betegség tehát arra kényszerít vagy sürget, hogy sorsunkra gondoljunk, életünk értelmére és halálunk vagy elenyészésünk értelmére is. Ilyen értelemben tehát a betegségnek belso értéke van, és ez a belso érték mindenkinél közös. Ha tehát a betegséget jól éljük meg és közöljük másokkal, megmondjuk másoknak, tanúságot teszünk mások elott, hogyan kell a betegséget megélni, másokat ugyanebben a tapasztalatban gazdagítjuk. Meg az is igaz, hogyha két ember ugyanazt tapasztalja, közelebbi barátságba kerül egymással. Így van ez a vallási és lelki tapasztalat terén is.
Fazioli: egy hétfoi cikkében a Corriere del Ticino címu lap igazgatója, Sergio Caratti azt mondta, hogy a püspöki levél szövege nem hangol szomorúságra, ellenkezoleg derure hangol, imára szólít és alapjában véve egy kis pásztorlevél, amely felér egy tanítással arról, hogy egy keresztény milyen magatartást tanúsítson, ha szembesül a betegséggel. A levél így is olvasható, szinte lelkipásztori eligazításként?
Corecco: igen, minden bizonnyal, Carattinak tökéletesen igaza van, talán túl is lott a szándékomon; nem is állt szándékomban pásztorlevelet írni, nem is láttam elore, hogy ennek a kis szövegnek ekkora visszhangja lesz, pedig valóban nagy visszhangja lett, annyira, hogy tengernyi levelet kaptam ezekben a napokban.
Fazioli: és természetesen nem válaszolhat mindegyikre.
Corecco: nem válaszolhatok mindenkinek. Ha majd a Szentföldön leszek, megkísérelem, hogy egy képeslapot küldjek. Mindenképpen megköszönöm mindazoknak, akik nekem írtak és nagyon gyakran visszatérnek arra, amit a levelemben mondtam. Csodálatos írások érkeznek, ebbol megérthetjük, hogy a látszat ellenére sokan mély lelki életet élnek és érzékük van ezekhez a dolgokhoz. Számomra nem ez az elso eset, mert már elso mutétem alkalmából is óriási halom levelet kaptam. Ebbol megértettem, hogy..., igenis szinte azt merném mondani, hogy betegen nagyobb hasznára vagyok az embereknek mint egészségesen.
Fazioli: e szerint azt kellene mondanunk, hogy bizonyos módon a betegség, a fájdalom, sot modhatjuk a kereszt, szinte kívánatos dolgok. De ez talán kissé pesszimista beállítás, mivel a szenvedés akarása is téves dolog.
Corecco: nem, a szenvedés valóban nem kívánatos senki számára, egy püspöknek sem, hiszen az Egyház arra tanít bennünket, hogy imádkozzunk egészségünk megmaradásáért. A bajok kegyelemmé válhatnak bekövetkezésük után, akkor már igen, de igyekezetünkön múlik, hogy sikerül-e nekünk ezt az önmagában negatív tényt átalakítani, mégpedig a személyiség újjáépítésének és a másokkal való kapcsolatok kialakításának momentumává. Egyébként a keresztény embernek az efféle dolgok megélésének képességén túlmenoen mindig van kiútja, mert mindig értelmet adhat betegségének, tudván, hogy Krisztus, aki a kereszten meghalt, társa a szenvedésben.
Fazioli: Ön egy interjúban errol szólva azt mondta: "a betegség mindent kérdésessé tesz: meggyógyulhatunk, meghalhatunk, megváltozhat hátralevo életünk, azon csupasz tény elé állít, hogy személyünknek van egy jelenlegi és jövobeli sorsa", és ugyanebben az interjúban, amelyet a Corriere del Ticino címu lap igazgatója készített, azt mondja: "a beteg, még ha nem is kellene belsoleg kifejeznie magát az imával, mély gondolatokat lát át és regisztrálja azokat. Lázadó érzések támadnak benne saját sorsa ellen, szereti Istent vagy gyulöli, igent mond neki vagy igazságtalanságot kiált, végso soron tehát az ember vagy imádkozik, vagy átkozódik, de a kórházi ágyon mindig valami mélyebbet és ezért lelkibbet él meg".
Corecco: ez igaz, nem azért mert kigondoltam, hanem azért, mert megéltem. Engem is megrohamozott a lázadás, a sok rémkép, az értetlenség, a félelem, nem annyira most, mint inkább a múltkor. Az a félelem, hogy eltunök a semmiben, a hit ugyanis nem küszöböli ki az emotivitást (fokozott érzékenységet), nem küszöböli ki az emberek félelmét, legalábbis nem mindenkinél, mivel még a meghalásnak is annyi módja van. Van, aki örömmel hal meg, míg más félelemben, mindenki másként reagál..., még Jézus Krisztus is félelemben halt meg, mélységesen félt a haláltól, mivel úgy érezte, hogy elvész a semmiben. Mindezeket a dolgokat én is átéltem, felfedeztem magamban. Mivel eddig nem tudtam, hogy az ember így is élhet, ezáltal gazdagodtam. A hit döntés, amely fenntart és lehetové teszi, hogy ne engedjük át magunkat ezeknek a dolgoknak. Ha ezeket megtapasztaltuk, nem mindegy, hogy kísértésnek érezzük vagy pedig átöleljük az életnek ezt a megoldását.
Fazioli: a katolikusokhoz írt levelében kéri imájukat és azt mondja a plébánosoknak, hogy "ti segítséget nyújthattok nekem imáitokkal és elkötelezettségetek megújításával". Meggyozoen mondja, hogy "ebben az esetben is a kölcsönös ima és a közösség mély imája lesz az az ero, amely a mélyebb egység kötelékét hozza létre közöttünk". Így hát Ön mit kér a ticinoi katolikusok imájától?
Corecco: két dolgot kérek, ugyanakkor egyik fontosabb mint a másik, de emberileg a fontosság sorrendje megfordul. Gyógyulást kérek, de mindenekelott azt kérem, hogy jól élhessem meg a betegséget, mivel ez fontosabb a gyógyulásnál. Egyébként egy zsoltárt idéztem, amelyet 50 éven át olvastam, de értelmét mégsem fedeztem fel soha, mivel az imákat csak olvassuk és ismételgetjük, míg váratlanul fény villan fel agyunkban és egy olyan mondat mély értelmét fedezzük fel, amelyen eddig ezerszer átsiklottunk: "a Te kegyelmed fontosabb az életnél". Ki tudja hányszor olvastam már ezt a mondatot, ki tudja, hányszor idézték már a papok, szerzetesnok és világi hivok a vasárnapi dicséret imádkozásakor. Váratlanuk fogtam fel e mondat mély igazságát.
Fazioli: ahhoz talán, hogy a hit élové váljon, testet kell öltenie a valóságos életben.
Corecco: az emberi tapasztalat bizonyára érezhetové teszi és próbának veti alá a hit igazságát, mivel a hitet azért kaptuk, hogy jobban megértsük emberségünket és emberi sorsunkat. Nem azért, hogy mással pótoljuk, hanem hogy jobban megértsük, mivel a hit nem az élet alternatívája, hanem az emberre és Istenre vonatkozó igazság feltárása. Általa jobban éljük meg azt, amit csinálunk. Úgy is mondhatnám, hogy a Hit saját sorsunk elfogadása. (...) Van itt egy imám, amelyet egy hölgy küldött nekem. Az emberek sok mindenfélét küldenek nekem, egyebek között rendkívül jelentos és szép imákat. Ez egy IV. századi pap, Nazianzi Szent Gergely imája, aki egyben filozófus és költo is volt. Egyszer megbetegedett. Képzeljétek mit jelentett a IV. században megbetegedni, mit jelentett meghalni. Ezt mondja imájában: "adjál erot Uram, mert most megsemmisültem". Látta a halált és a gyötrelmet: "szám hangosan szólott Rólad, most hallgat", majd így imádkozik: "Uram, adj erot, ne hagyj el, mert újból vissza akarok térni egészségben, hogy nevedet kiáltsam mindenki felé". Én szinte féltem az Urat arra kérni, hogy gyógyítson meg, mivel ezt mondtam: miért kivételezzen velem, amikor annyian meghalnak. De amikor ezt a mondatot olvastam, többet kezdtem imádkozni, mivel én is akarom hirdetni az Urat. "Uram, erosségem, ne hagyj magamra". Ezek az imák feltárják az ember szívét.
Fazioli: Az a tény, hogy ezeket az imákat küldik, azt jelenti - és ezt Ön is mondta - hogy betegsége alatt a kapcsolatnak még erosebb, még nyíltabb fonalát sikerült létrehozni, amelynek igazibb az értelme, mint a hivatali öltözékében megjeleno, intézményét képviselo püspökkel létesült kapcsolatnak.
Corecco: Ezért mondom, elofordulhat, hogy betegen hasznosabb lehetek, mint egészségesen.
Fazioli: a betegség talán az ido kérdését is felveti, mivel ez a szenvedés, a gyógykezelés, a gyógyulás ideje. Meg az is érzékelhetové válhat, hogy talán ez a végso ido. Egyszóval az élet igazi elfogadásával minden perc értékessé válik.
Corecco: a betegség ideje a kedvezobb ido lehet és ennyi elég. (...)
Fazioli: ... Ön többek között sugárkezelésben részesülo emberekkel is találkozik Bellinzonában?
Corecco: Ezek bizony olyan emberek, akik üdvözölni akarnak engem. Egy hölgy, aki üdvözölt engem, elottem lépett be azon ápolónok közé, akik engem is kezeltek. Ok mondták nekem, hogy a hölgy boldog volt: "végül sikerült a püspök kezét megérintenem". (...)
Fazioli: mons. Corecco, Ön tehát úgy fog élni, hogy megosztja a gyógykezelést, a betegséget, a lehetséges fájdalmakat, a szenvedést, mindent együttvéve valamiféle intenzívebb életben, még ha bizonyára azt kell kívánnia, hogy ne kelljen szenvednie és hogy a gyógykezelés eredményes legyen.
Corecco: voltaképpen nem a fizikai szenvedésrol van szó, mivel ez napjainkban könnyen kezelheto, ha nem is küszöbölheto ki teljesen. Tehát nem errol van szó. A betegség ma egy lelki tényezo, amely bár nehezen élheto meg, mégis lehet értelme.
Fazioli: Ön bizonyára tudja, hogy most ezekkel a szavakkal a tévén keresztül sok beteghez is szólt.
Corecco: Örülök ennek a lehetoségnek, mert ezt a vonalat talán elhanyagoltam. Ugyanis amiatt, ami a közvetlen apostoli küldetésem és amit én elsosorban végzek, a fiatalokra vetettem magam. Ennek során egy tapasztalatból, egy személyes történetbol indultam ki, abból, ami ezekben a dolgokban az eros oldalam. Pedig már annyiszor mondtam magamnak, miért nem látogatok el legalább havonta egyszer, egy egész napra egy kórházba, hogy találkozzam az emberekkel. Most megvan rá az alkalmam megmondani nekik, hogy bizonyára mindegyikükrol megemlékezem, ugyanabban a helyzetben vagyok, mint ok és nem kívülrol megyek vigasztalni, mert... vigasztalni annyit jelent, hogy igaz szavakkal segítünk az embereknek élni, szavakkal, amelyek segítenek nekik, hogy helyzetüket jól éljék meg és ne takargassák azt. Ezért írtam meg levelemet, hiszen a betegséget nem kell titkolni, hanem meg kell élni.
A betegek szentsége
Lourdes, 94.9.25
A betegek szentségének kiszolgáltatására mondott szentmisén elhangzott szentbeszéd
Kedves testvéreim és novéreim az Úrban!
Hosszú története van annak, amit ebben a szertartásban - a betegek szentségének kiszolgáltatásában - végzünk, e történet az Apostolok idejére nyúlik vissza. Az elso közösségek valóban igyekeztek megérteni azt, hogy a Jézus Krisztusban való hitközösség milyen következményekkel járhat a keresztények közötti kapcsolatban és ezt a kapcsolatot liturgikus és karitatív cselekedetekre fordították le. Ily módon intézményesítették azt a felismerést, amelyre azután jutottak, hogy elmélkedtek Krisztusnak a Boldogságokban elhangzott szavain: "Boldogok a szomorúak, mert majd megvigasztalják oket". Szent Jakab, akinek levelébol (az 5. fejezetbol) az olvasmányt vettük, egy napon azt írja a keresztényeknek: "Beteg valaki köztetek? Hívassa el az egyház eloljáróit, és azok, miután megkenték olajjal, imádkozzanak fölötte, kérvén az Urat.A hitbol fakadó ima megszabadítja a beteget, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bunöket követett el, bocsánatot nyer. Valljátok meg tehát egymásnak buneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése". Ez akkor új tény volt az emberiség történetében. Addig a betegek ágyához mindig a gyógyítás emberei mentek el, a papi rend emberei csak kivételesen. Nagyon jól tudjuk, hogy a betegeket számos kultúrában elkülönítették a közösségtol, magukra hagyván oket. Szent Jakab megérti, hogy nem lehet így élni. Felismeri, hogy össze kell hívni a betegek köré a papokat és a keresztények közösségét, ezzel jelezve, hogy az egyháznak magára kell vállalnia azokat, akik kebelén belül megbetegedtek. Az emberiség történetének ez az új ténye nagyon szép cselekedet, amelyet csak akkor lehet elvégezni, ha komolyan vesszük Krisztusnak azt a meghívását, hogy a szomorúakat vigasztaljuk meg: "Boldogok a szomorúak, mert megvigasztalják oket". És ebbol jött létre a betegek szentsége. "Miután megkenték olajjal az Úr nevében - az olajat általános gyógyszernek tartották, amely bizonyára sok fizikai fájdalmat enyhített - imádkoztak fölötte". Gyülekezésre hívja a papokat és az egész közösséget, hogy jöjjenek össze a beteg körül, viseljék gondját, kenjék meg olajjal és imádkozzanak vele, mivel "a hitbol fakadó ima megszabadítja a beteget". Az Úr talpra állítja, és "ha bunöket követett el, bocsánatot nyer". Megszabadítja ot, bizalmat adva neki: a beteg hasznosnak érezheti magát, valakihez tartozónak, nincsen elhagyatva. Ez a megszabadulás elso jele, amely gyógyulásban is kifejezésre juthat. Nagyon jól tudjuk, hogy a betegekért mondott ima, amint azt Lourdes bizonyítja, különös kegyelmeket is hozhat, ha nem éppen csodát. Ez a tény a keresztény kultúra jellegzetes sajátsága, a keresztényekének, akik egyszerre csak gondjukba vették saját betegeiket, valamennyi közösségben. Ezt tesszük ebben a pillanatban is, határozott formát adva annak, aminek megtételét Szent Jakab kezdettol fogva ajánlotta a keresztényeknek. Tudatosítani kell tehát magunkban, hogy nemcsak egy egyszeru szertartást végzünk, amelyre talán nem is lenne okvetlenül szükség, hanem annak a hét Szentségnek az egyikét szolgáltatjuk ki, amelyek a keresztény ember és a keresztény közösség életének alapveto cselekedeteihez tartoznak, és amilyen a Keresztség, a Bérmálás, az Oltáriszentség, a Házasság Szentsége is. Az összes többi Szentséggel együtt tehát van még egy Szentség, amely nemcsak elkiséri az egyes embereket jövobeni útjukon, hanem azoknak az embereknek is kíséroje, akiket megpróbálnak a szenvedések, sot akik a halál küszöbén állnak. Már egymagában nagy vigasztalás, ha ezeket a dolgokat tudjuk és számolunk azzal, hogy az Egyház, vagyis valamennyi keresztény közösség kötelessége a beteg emberekkel foglalkozni. Ez magából a természetébol, a létébol fakad. Ennek az imának, a betegekre öntött olajnak megváltó ereje van, megmenti az emberek szívét, megindítja belso megtérésüket, a fájdalom könnyeit fakasztja buneikért, megvigasztal, segít a betegséget meg a halált is elfogadni, sot a fizikai megszabadulás adományában is részesít. Nehéz megmondani, hogy az Oltáriszentség után melyik Szentséget kedveljük a legjobban, de a Betegek Szentsége emberségünk legmélyebb húrjait érinti, mivel az ember, ameddig egészséges, jól él, de aggodalom tölti el, mihelyt beteg és felismeri, hogy halála is közeledhet. Ez a Szentség kifejezi az Egyház szeretetét, a ti szereteteteket valamennyi beteg ember iránt. Már pedig a szeretet a keresztény tapasztalat csúcsa; hiszen mindennek, amit cselekszünk és amit mondunk, a kölcsönös szeretetbe, a közösségbe kell torkollania. Ez olyan Szentség, amely, ha igazán jól éljük meg, maga az Egyház lényegét fejezi ki, az utolsó rációt, amelyért az Egyház létezik: buneink bocsánatát. "Valljátok meg tehát egymásnak buneiteket és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok". Mi most mindenki elott bocsánatot kértünk Istentol, mivel elismertük bunösségünket, elmondtuk a Hitvallást és most együtt imádkozunk. Számot adtok-e magatoknak arról, hogy mennyire megvigasztalódik az, aki érzi, hogy a többi imádkozik testi és lelki szabadulásáért? Magam részérol most nagyonis megtapasztalom ezt. Kívánom, hogy minden köztünk levo beteg megélhesse ugyanezt a tapasztalatot. Érezze meg, hogy az egész egyházmegyei közösség érte imádkozik, az o szabadulásáért, amelyet azáltal is megkaphat, hogy szíve megbékél a halál gondolatával, elfogadva azt a tényt, hogy meg kell halnunk. Ez a legnagyobb dolog, amelyet nekünk az életben sikerre kell vinnünk, mert az életben a halál a legfontosabb momentum. Terjesztenetek kell e Szentség jelentoségének megértését a keresztények között. Hiszen ezt napjainkban egy rövid szertartásra redukáljuk, amelyet szinte titokban végzünk az utolsó pillanatban, nehogy megijesszük a beteget, holott ez az a Szentség, amelynek a beteg segítségére kellene lennie, hogy tudatosan magára vállalja helyzetét. Mi viszont elferdítettük. Vissza kell állítanunk régi jelentoségét közösségeink legmélyéig és részt kell vennünk az egyházközségben a betegek szentségének kiszolgáltatásában. De ahhoz, hogy jogosan részt vehessünk, eloszöris figyelmeseknek kell lennünk a betegek iránt, támogatva, látogatva oket, segítségükre sietve. Miután ezeket hallottuk, mélyedjünk el egy pillanatra, mert mindaz, amit éppen elmondtam nektek, ebben a pillanatban válik valóra.
A szentmise végén
Miután befejeztük ezt a liturgiát, amelyben az Eucharisztia és a Betegek Szentségét celebráltuk, valamennyieteknek köszönetet szeretnék mondani azért, hogy szüntelenül imádkoztatok gyógyulásomért: nagyon kiváltságosnak érzem magam. De ajánlom nektek, hogy ne feledkezzetek meg a közöttünk levo többi betegrol sem. Vannak közöttük papok is, Mons. Franco Biffi, Mons. Willy Albisetti Chiassoból és Don Cipriano Vianini, akikrol nem szabad megfeledkeznetek. És gondoljatok mindazokra az emberekre is, akik különbözo módon lemészárolva halnak meg anélkül, hogy megkapnák a betegek szentségének vigaszát. E zarándoklat témája: nyíljunk meg az egész világ, az egész emberiség fájdalma elott, mert ez nagyon fontos a lelkünk üdvösségéért. Nem élhetünk úgy, hogy csak magunkra gondolunk, még imádságunkban sem tehetjük meg ezt. Értelmünk táruljon ki az Egyház minden szükséglete elott. Használjátok ki ezeket az alkalmakat, amelyek nagyon kedvezok arra, hogy imáinkba mindazokat belefoglaljuk, akik a világon szenvednek, különösen azokat, akik nagyon igazságtalan módon szenvednek. Ez fontos növekedési momentum saját személyünk tekintetében. Azt javasolom nektek, hogy imádkozzatok mindazokért, akik imáitokra hagyatkoztak, mivel könnyu errol megfeledkezni. Erre gyakran figyelmeztetem a hívoket a zarándoklatok során, mivel mi is mások imáiba ajánljuk magunkat, mielott zarándokútra indulnának. Az ima a legmélyebb mód arra, hogy mi keresztények egymással kapcsolatba lépjünk. Krisztus Misztikus Testében - amelynek részei vagyunk - a kölcsönös ima a közlés legmélyebb és legbiztosabb módja.
A "Harmadik Életkor"
nevu Ticinoi Társaság (ATTE)
találkozója
Lugano, 94.10.3.
"Engedjétek meg nekem, hogy megkíséreljek párhuzamot vonni a súlyos betegség és a harmadik vagy negyedik életkor között - bizonyára nem azért, mintha ezek az utóbbiak azonosak vagy az élet betegsége lennének -, még ha szórványosak lennének is, a testi és lelki szenvedések jeleit viselik magukon.
Eltekintve a betegség és a harmadik életkor közötti nyílvánvaló különbözoségtol: a két helyzet egyik tényezoje - az ido - közös. Egyik esetben éppúgy, mint a másikban az ember ráeszmél arra, hogy az ido szorongatja; az ido már nem ugyanaz, mint egykor, amikor még úgy lehetett élni, hogy erre nem gondoltunk.
Az ido egy súlyosan beteg vagy idos személy látóhatárán állandóan jelenlevové válik . Intenzívvé válik és nagyobb pontossággal írja körül az életet, kiemelve abból nemcsak annak végességét, de elsosorban értékét is.
Az ido jelenlevové válik életünkben, többé nem kerülhetjük el, megfeledkezve róla úgy mint amikor egészségesek vagy fiatalok voltunk.
Ez a megállapítás nem teljesen negatív értéku, mivel pozitív tapasztalatként élhetjük meg és kell is megélnünk.
Ami engem illet, rájöttem arra, hogy ebben a helyzetben az élet lényege koncentrálódott, sokkal nagyobb egzisztenciális suruséget érve el, mint annak elotte. El tudom képzelni, hogy közületek is nagyon sokan rájöttek már erre. Az élet olyan sürgosségi dimenziót ölt magára, amilyet azelott nem is gyanítottunk, mégha reálisan számíthattunk is gyógyulásra vagy hosszú életre.
Értheto, hogy az ido, amely amúgy is megismételhetetlen, most még rövid is lett, ezért intenzívebben kell megélnünk és értékelnünk mint azelott. Ez bizonyára nem arra vonatkozik, amit még megtehetünk, hanem arra, amit bensonkben megélünk, szembe kerülve önmagunkkal és saját sorsunkkal.
Ebben a perspektívában a múlt másodlagossá válik: mivel még urai vagyunk önmagunknak, igazán csak a jelen ido számít. Hiszen csak ha a jelenben élünk, élhetjük majd a jövot a Kongresszus témája szerint: Én voltam, én vagyok, én leszek.
Az ido által szorongatott lelkiismerettel együtt egyre világosabban jön felszínre saját magányunk. Hiszen vagy nincsen már senkink, aki úgy kísérne minket az életben mint fiatal korunkban, vagy ha betegek vagyunk, rájövünk arra, hogy sokak szereto szolidaritása ellenére - ami bizonyára nagy segítségünkre van - senki sem léphet saját személyünk helyébe. Két és fél évvel ezelott, egy egész napig tartó kórházi vizsgálat után éreztem talán eloször, hogy magány vesz körül. Az orvos szeretete jeléül még megkínálhatott volna egy csésze teával, amit elkortyolgathattam volna, de ennél többet nem tehetett volna. Azután egyedül kellett számot vetnem önmagammal.
Még ezzel a megállapítással sem szándékozom az idot valóban negatív jelentéssel terhelni. Még a magány is, amely bizonyára mindig jelen van személyünkben, lehetoséggé válhat önmagunk jobb megismerésére, kell is, hogy azzá váljon.
Annál inkább, mert soha sincs túl késo ahhoz, hogy az élet és sorsunk értelme bennünk tudatosodjon. A végso pillanatban is utólérhet bennünket, és ez elég.
A bizonyosság, hogy az ido szorít és új emberi intenzitással terhelodik meg, éppúgy mint az a képesség, hogy nagyobb érettséggel vessünk számot magányunkkal és így személyünk megismételhetetlen értékét fedezzük fel, a betegség és az öregség két közös, mélyen pozitív vonatkozásának tunik nekem. Segítenek nekünk nagyobb méltósággal, sot nagyobb meggyozodéssel megélni jelenlegi, elmúlt és jövobeli életünk értelmét.
Mindenki megtalálhatja majd egyéni megoldását azokban az értékekben, amelyekben mindig hitt. Ez az, amit nagyon alá tudok támasztani, ezért azt kívánom, hogy ti mind megtehessétek, hogy ne éljétek a harmadik és negyedik életkort siránkozásban, búskomorságban vagy lemondásban, hiszen egy keresztény részére normális állapot, hogy ezt az új bensoséget imára fordítsa.
Egy hívo ilyen élethelyzetben nem kerülheti el, hogy eredetére gondoljon, a mindennapi dolgok közepette intenzívebb kapcsolatot létesítve az Úrral, akirol tudja, hogy saját léte tole függ. Ez az életnek olyan értelmet ad, amellyel a magányban is élhetünk, mivel a belso imádságban a keresztény végül társaságot keres és talál is magának, amelynek az a rendeltetése, hogy véglegessé váljon.
Ha ez a tanúságtételem hasznotokra válik abban a tekintetben, hogy egyre intenzívebben és szívetekben nagy biztonságban éljetek, akkor nagyon örülök annak, hogy ezt közölni tudtam veletek.”
A betegségrol
és a szenvedésrol
Trevano, 94.11.27.
A püspöknek nemcsak az a feladata, hogy az Evangéliumot, az Igét hirdesse, hanem az is, hogy rábízott híveit ennek megélésében konkrétan segítse. Valóban konkrétan segítenie kell a híveket abban, hogy az Evangéliumot a mindennapi életben képességeik mértékében valóra váltsák. Ezért hiszem, hogy nem vonhatja ki magát az alól, hogy tanúságot tegyen arról a módról, ahogyan a betegséget megélte és ahogyan az megélheto. A betegség ugyanis az emberi élet szerves része. Ha az életbol kihagynánk a betegséget, nem lennénk oszinték, nem fednénk le az egész emberi létet, sot nem fednénk le emberi tapasztalatunknak egyik lényeges részét. Társadalmunk mégis arrafelé tendál, hogy a betegséget a társadalmi élet kontextusán kívül helyezze. Bár egyfelol nagyon sokat tesznek a betegek megsegítésére és a betegség leküzdésére, másfelol rosszalják is azt. Hiszen senki sem beszél szívesen saját egészségi problémáiról. Az élet legfobb értékének pedig az emberek gyakran az egészséget kiáltják ki. "Fo az egészség"; "az a legfontosabb, hogy egészségesek legyünk": ezt a véleményt halljuk állandóan nemcsak a világ fiai között, hanem a Jézus Krisztusban hívok között is. Az élet legfobb értékét gyakran a jó egészség értékével azonosítják. Az egészség bizonyára fontos elofeltétele annak, hogy az életben reánk váró feladatokat elvégezhessük, de nem elofeltétele az igazán értékes életnek. Még azok az emberek is, akik szenvednek, akik keményen szembesülnek a betegséggel, vagy akik egész életük folyamán betegek, nagyon nagy emberi tapasztalatot élhetnek meg és létüknek felbecsülhetetlen értéket adhatnak. A betegség, ha jól éljük meg, az életnek gyakran nagyobb értéket ad mint maga az egészség. Ez késztetett a Caritas meghívásának elfogadására és köszönöm, hogy eszükbe jutott meghívni engem, alkalmat adva tapasztalataim elmondására, de foleg azt, hogy mindazon emberek elé kívánnak menni, akik tartós betegségben szenvednek. Köszönöm a Caritasnak, mivel egyedül a Caritastól jöhetett az a gondolat, hogy megkérjék a püspököt, beszéljen betegségérol a nyílvánosság elott. Hiszen tapasztalatom szerint a Caritasban tükrözodik az, amit az Egyháznak a társadalomban tennie kellene. Nem rendezhetünk ugyanis minden héten egy "Controlucet", csak életünkben egyszer. Mégis vissza szeretnék térni erre a kérdésre, bár más megfogalmazásban, ha nem is kértek fel erre, mert meg vagyok gyozodve arról, hogy segíteni tudok rajtatok betegeken és talán rajtatok egészségeseken is. Akkor is, ha nem vagytok abban a helyzetben, hogy megértsétek, mi is a betegség értéke. Segíteni szeretnék nektek a létet olyan mélységben megélni, hogy az még a fizikai szenvedésnek is értéket adjon. Az egészségesek nehezebben érthetik ezt meg, így voltam én is vele míg beteg nem lettem. Szinte sohasem vetettem fel magamban a betegség okozta szenvedés problémáját. És nem gondolom, hogy sokat megértettem volna a betegségbol azáltal, hogy ilyen tárgyú tanulmányokat vagy könyveket olvastam. Hiszen csak akkor sikerül igazán megértenünk életünk lényegét, ha figyelmünket a megélt tapasztalatra irányítjuk. Csak a tapasztalat tudatos átélésével szerezhetünk mindig útbaigazítást életünhöz. Visszagondolva arra a nagyon szép tapasztalatra, amelyet minden évben szerzünk és amelyet az idén is szereztünk, megkérdeztem magamtól, hogy a mi Egyházmegyénk miért érzi annak szükségletét, hogy betegeit Lourdes-ba vigye. Ez nem terv, még kevésbé egyszeru karitatív cselekedet, nem csupán segítségnyújtás ahhoz, hogy a betegek a Szuzanya lábaihoz eljussanak, ahol a lelki vagy testi gyógyulás kegyelmét kérhetik. Gondolom, hogy az Egyháznak ez a cselekedete, hogy betegeit összegyujti - és az Evangélium arra emlékeztet, hogy ez a jelenség Jézus személye körül vette kezdetét -, mélyebb szükségletbol fakad, olyanból, amely meghaladja az egyes személyek igényét és helyzetét. Szükségét érezzük annak, hogy kimondjuk és megmutassuk a betegség prófétai értékét. Ezt bizonyítja a keresztény közösség tapasztalata a keresztény népen belül. Amikor betegeinket Lourdesba visszük, ezt a funkciót akarjuk világosan kifejteni, a betegségnek ezt az értékét, nyílvánosságra hozva azt, ami a betegség önmagában. Mert a betegség mindig a halál jele. Ez a betegség prófétai értéke. Hiszen bárki közülünk, ha olyan betegség éri, amely már rövid idon belül halállal végzohet, elore érzékeli földi életünk utolsó pillanatát, a halál pillanatát. Ez pedig az emberi élet legfontosabb pillanata, az átmenet ebbol az életbol az eljövendo életbe. A betegség a halál pillanatának jeleként és figyelmeztetéseként lép közénk, hiszen a halált minden ember meg fogja élni. Nekünk emlékeztetnünk kell a betegségnek erre az értékére, szüntelenül emlékeztetnünk kell mindenkit közülünk, mivel a halál létünk legfontosabb pillanata. A betegség segítségünkre lehet abban, hogy megértsük a halál jelentoségét, hogy felfogjuk, milyen nagy a földi életünk végének pillanata. Valóban segít nekünk elore megértenünk sorsunkat - innen a prófétai jellege - és azt, hogy mennyire szükségünk van egy Másikra, Valakire, aki nagyobb nálunk. A betegség, ha jól éljük meg, egy pedagógiai momentum az ember életében, amely minden másnál jobban segíthet minket felfogni azt, hogy kik vagyunk mi és hogy O ki és hogy O mennyivel nagyobb nálunk. Abból, amit tapasztaltam, de leginkább az evangéliumi kinyilatkoztatásból betegségünk idején megérthetjük, hogy igazán hajlandók vagyunk-e az életben az O akaratát teljesíteni. Az igazi probléma egy keresztény részére életének végén elsosorban nem az, hogy sikerül-e neki bocsánatot kérni buneiért, sot életgyónást végezni. Az igazi probléma, amely megoldásra vár, akkor is, ha meggyónunk, akkor is, ha a betegek szentségében részesülünk, hogy sikerül-e igent mondanunk a bennünket hívó Úrnak. Ettol az igentol félünk. Nem könnyu az élet során igazán, kibúvók nélkül igent mondani az Úrnak. A Miatyánkot imádkozva ezerszer is elmondjuk, de gyakran értelmi fenntartásokkal élünk. "Igent" mondunk az Úrnak, de tervünkre, akaratunkra is. Nem annyira arra kérjük az Urat, hogy legyen meg az o akarata, mint sokkal inkább arra, hogy fogadja el kérésünket, hogy tegye meg a mi akaratunkat. Ez ugyan nem tiltott dolog: valóban kérhetjük az Úrtól azt a kegyelmet, hogy teljesítse kívánságunkat, de azzal a kiegészítéssel, hogy számunkra mindenképpen a legfontosabb Isten akaratának teljesülése. A halál problémája az, hogy tudnunk kell megélni, igent mondva az Úrnak, azt mondva neki, hogy "kész vagyok menni". Ez egyszerunek tunhet, de a valóságban nagyon nehéz. Erre a betegség készít elo bennünket, mivel a betegség folyamán szinte ugyanabban a helyzetben találjuk magunkat, mint a halálban. Ezért sokkal fontosabb betegség által meghalni, mint váratlanul. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy legjobb lenne váratlanul meghalni, hogy ne szenvedjenek, ne legyenek tudatában annak, ami történik, hogy másoknak ne okozzanak kellemetlenséget. Így nem lenne szabad keresztény embernek beszélnie, mivel a betegség segít a halálra felkészülnünk, akkor is ha betegség a halál közelébe sodor bennünket, meg akkor is, ha az még viszonylag messze van, de csirájában hordja a halál lehetoségét. A váratlan halál nem kívánni való dolog, mivel a szenvedés segítségével készülhetünk fel arra, hogy az Úr elott megjelenjünk, hogy kövessük az Úr hívását. Mindenkinek azt kell kívánnunk, hogy lehessen készen az Úrnak igent mondani. Elso súlyos mutétemet megelozoen egy hölgyet látogattam meg egy luganoi kórházban. Azt vettem észre, hogy ez a hölgy, bár mindig részt vett a székesegyházban mondott miséken, hívo volt, buzgó, odaadóan imádkozott, mégsem sikerült elfogadnia a tényt, hogy meg kell halnia. Elmentem meglátogatni ot, hogy segítsek neki megérteni, hogy most az a lényeges, hogy az Úrnak ezt a hívását elfogadja, bármennyire ido elottinek tartja is ezt. Mindez problémákat vetett fel bennem mindaddig, míg én is meg nem betegedtem. Ekkor már tökéletesen megértettem, hogy ez az asszony, bár rendes keresztény volt, azért nem fogadhatta el a halál pillanatát, mivel gondolom ugyanazok a kísértések érték, amelyeken és is szép sorban átestem. A halál a kísértés pillanata, a betegségnek pedig prófétai jellege van, mivel megelolegezi nekünk azokat a kísértéseket, amelyeket a halál hoz nekünk. Ezek az értelmünkbol fakadnak és azt a személyt ragadják meg, akinek súlyos betegsége halállal végzodhet. Aki ebben a helyzetben van, az valóban felveti magának a következo kérdéseket: "miért éppen én?"; "mi rosszat tettem?"; "mindig arra törekedtem, hogy gyermekeimet jól neveljem, most mégis meg kell halnom"; "ez igazságtalanság". Úgy érezzük, mintha a halál egy igazságtalan tényként közeledne. Az élet mintha becsapott volna, olyan dolog ígéretének tunt, amely szertefoszlott egy látszólag semmiféle ígéretet nem tartalmazó végben, ahol többé nem valósul meg semmi. Végül arra gondolunk, hogy jobb nem is élnünk, mint így meghalnunk. Ezek azok a kísértések, amelyek a halálhoz közel álló emberben támadnak; a beteg emberben, aki tudja, hogy meg is halhat. Érzi ezeknek az ellenvetéseknek az ütközését, amelyek valószínuleg az értelmünkbol fakadnak. És létrejön a lázadás. Megértettem, hogy az a hölgy olyasmit tapasztalt meg, ami nem csupán az o sajátossága, de amely foleg az én tapasztalatommá vált és amely valószínuleg mindenki tapasztalata. Lázadás a halállal szemben, amelyet egyes esetekben betegség eloz meg. Ez történt egyébként Jézus személyében is, ezáltal vált tapasztalata egészen emberivé. Obenne mindaz bekövetkezett, amit az ember léte során megélhet és megtapasztalhat. Éppen a halállal szemben szerezte azt az emberileg elképzelheto legmélyebb tapasztalatot, amikor vért izzadott a Getszemáni kertben. Mindazoknak az eroszakos cselekedeteknek közepette, amelyeknek ma tanúi vagyunk, még sohasem hallottunk olyat, hogy valaki a hallállal szembekerülve vért izzadott volna. Mégis Jézus - mondja az Evangélium - vért izzadott. Ez azt jelenti, hogy az o halálfélelme szinte meghaladta az emberi tapasztalat határait. Vagyis o valóban félt attól, hogy eltunik a semmiben, hogy visszafordíthatatlanul süllyed el egy mély szakadékban, amely bezárul felette és nyomtalanul elragadja személyes életünket. A kereszten ezt kiáltotta: "Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?", Egy ószövetségi zsoltárt idézett, amely ezekkel a kétségbeesett sorokkal kezdodik, majd a reménység, az Úrba vetett bizalom irányában oldódik fel. A kereszten nyomatékosította e tapasztalat elso felét, amelyet a zsidó nép költoi hangon és stílusban így fogalmazott meg: "Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?". Ebbol a tapasztalatból nekünk is kijut a részünk. A halállal szemben nekünk is az a benyomásunk, hogy Isten elhagyott minket. Mi nem izzadunk vért, mivel mi önmagunkban nem valósítjuk meg a Jézusban jelen levo emberiség minden erejét, ugyanis Jézus magában foglalta mindannyiunk tapasztalatát. Ezért az o tapasztalata annyival pontosabb volt, amennyivel mélyebb és fájdalmasabb. Tehát nemcsak mindnyájunkban támad az a kísértés, hogy kivonjuk magunkat Isten akarata alól, nemcsak mindnyájan fáradozunk azon, hogy saját életünket az Úr hívására állítsuk be és valóban "igent" mondjunk az Úrnak, fenntartások nélkül és a leheto legteljesebb átláthatósággal, hanem maga Jézus is ezt a tapasztalatot szerezte. Ez vigasztalásunkra szolgál, segít bennünket annak megértésében, hogy nem kell kétségbeesnünk, mert ahogyan Krisztusnak sikerült ezen a kisértésen túllépnie, kérve az Urat, hogy az Atya akarata teljesüljön és ne az övé, úgy mi is megtehetjük azt. Nekünk is meglesz az eronk, meglesz a kegyelmünk ahhoz, hogy arra kérjük az Atyát, inkább az o akarata teljesüljön, mint a miénk. Ami lehetséges volt Jézus Krisztusnak, az lehetséges számunkra is. De ehhez a pillanathoz nem szabad felkészületlenül érkeznünk, mert különben nagyon nehéz dolgunk lesz. A betegség nemcsak prófétai körülmény, amely megelolegezi azt, ami az utolsó pillanatban bekövetkezik; nemcsak az a pillanat, amikor személyünkben elobukkan az a kisértés, hogy fellázadjunk az Úr ellen, ahogyan az Jézus személyében történt az Atyával szemben. A betegség kegyelem is. Nagyon nehéz azt mondani, hogy a betegség kegyelem. Talán nekem sem sikerült volna ezt igazán kimondani. Azt mondani, hogy a betegség kegyelem, a jó érzésbe ütközik, látszólag az értelembe is. Ha azonban megvizsgáljuk, hogy mi következik be egy betegség folyamán, akkor megértjük, hogy ez így van, hogy a betegség kegyelem. Mindnyájan félünk vagy félnénk attól, hogy ezt egy másik személy elott állítsuk. Mégis mélységesen igaz. Mert ha megvizsgáljuk, hogy mi megy bennünk végbe a betegség alatt, hogy a betegség mit idéz elo bennünk, ha keresztény módon éljük meg, rájövünk arra, hogy személyünkben óriási változás következik be. A betegség kezdetétol a befejezéséig úgy érezzük, hogy mélységesen megváltoztunk, nem vagyunk már azok, akik voltunk: ebben rejlik a kegyelem. Ezért igaz, hogy a betegség kegyelem. De csak utána mondhatjuk. Ha elobb mondanánk, olyan mintha elsietve mondanánk és mintha egy ideológiát hirdetnénk. Ha viszont a szerzett tapasztalatból indulunk ki - már pedig biztos vagyok abban, hogy ezt a tapasztalatot bizonyos mértékben megszereztem - mondhatjuk, hogy a betegség kegyelem és kegyelemként kell tudnunk megélni. A betegség ugyanis megváltoztatja Istenhez való kapcsolatunkat, biztosan közeledünk feléje, többet imádkozunk, ha csak azért is, hogy gyógyulásunkat kérjük; ami jogos érdekimádság. A betegség következtében megérezzük az idot, és ezt más módon éljük meg mint annak elotte. Rájövünk arra, hogy az élet rendkívül értékes, hogy ez a legnagyobb adomány, amelyet az Úrtól kaptunk. Felfedezzük, hogy az ido intenzitása más, mint annak elotte, nem annyira azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyeket tennünk kell, hanem személyünk egzisztenciális tapasztalatára vonatkozóan. Érezzük, hogy az ido rendkívül értékes, mivel sürget, mivel már nincsen lehetoségünk elpocsékolni azt úgy, mint annak elotte. Az ido konzisztensebbé válik, olyasmivé, amit a leheto legintenzívebben óhajtunk élni. A betegség megváltoztat bennünket, mivel szinte kézzel tapinthatóvá teszi a bennünk rejlo magányt. Egy betegség során valóban vannak olyan pillanatok, amikor az ember megérzi, hogy végso soron a kérdés neki - és csak neki - van feltéve. Senki sem helyettesítheti. Senki sem cselekekedhet vagy szólhat az o helyében. Érzi saját végességét és ebbol a végességbol megérti, hogy csak egyetlen Személy van, aki megtöltheti, mivel ez a személy olyasvalaki, aki nagyobb onála, az, aki az életet adta nekünk. Felfedezzük, hogy az emberi tapasztalat alapján a magány leküzdhetetlen; a személyes magányt életünk egyik helyzetében sem küzdhetjük le. Akár megházasodunk, akár pappá szentelnek, akár az Úrnak szenteljük magunkat, van egy pont az életünkben, amikor mindig egyedül állunk az Úr elott és senki kívülrol nem segíthet oly módon, hogy személyünk helyébe lép. Ez miközben kinyitja elottünk az ajtót, annak a ténynek a felfedezésére ösztönöz bennünket, hogy egyedül Isten tudja kitölteni a bennünk levo emberi magányt. Talán ebbol a néhány dologból is megérthetjük, késobb saját tapasztalatunkból is felismerjük majd, hogy a betegség valóban kegyelem számunkra. Az elmondottak eleinte teljesen tévesnek vagy abszurdnak tunhetnek, de annak elemzésébol, ami személyünkben bekövetkezik, mélységesen igaznak bizonyul az az állítás, hogy a betegség kegyelem. Van azonban egy feltétel, amelynek átgondolását utoljára hagytam. Mindaz, amit mondtam, csak akkor igazolódik be bennünk, ha sikerül a betegséget elfogadnunk. A legfontosabb amit tennünk kell, a betegek iránti elso személyes hozzáállásunk az legyen, hogy mi is fogadjuk el azt, ami ránk vár és hogy segítsük a többieket is ugyanannak megtételében. Segítenünk kell a betegeket, hogy fogadják el helyzetüket. "Aki apját, anyját, testvéreit szereti..." Jézusnak ez ez evangéliumi állítása - bár nem szándékozik a példát kimerítoen megmagyarázni - segít bennünket ennek átgondolásában. Jézus valóban azt állítja, hogy ha valaki más személyt vagy dolgot "Jobban szeret, mint engem, nem méltó hozzám". Ha tehát az egészséget a legnagyobb értékként szeretjük, nem vagyunk méltók Jézus Krisztushoz. Meg kell tehát tanulnunk szívünkben leplezetlenül, kibúvók nélkül elfogadni - a kibúvó a legravaszabb kísértés - olymódon, hogy valóban teljes oszinteségben állhassunk Isten elé. A betegség elfogadása az a feltétel, amellyel az prófétai jellé válhat, az a körülmény, amelyben leküzdjük az életünk egész folyamán bennünk levo kísértéseket. Azáltal érthetjük meg a betegség kegyelmi voltát, hogy belülrol megváltozunk. A elfogadás az az elofeltétel, amelynek bennünk kell lennie, amelyet Isten kegyelemként adhat, mivel magunktól nem tudjuk teljesen megvalósítani. Ha megbetegedtünk, az legyen az elso dolgunk, hogy elfogadjuk ezt a helyzetet az Úr elott. Ezáltal hagyjuk, hogy létünknek ez az új helyzete valamennyi jótékony hatását, jó következményét kifejtse, mégha a világ nem is osztozik ebben. Csak ezt akartam nektek mondani és amit mondtam, azt meg is éltem, nemcsak kigondoltam. Még annyi mást is kigondoltam - az íróasztal mellett, ahogyan mondani szokás -, mégpedig azért, hogy megmondhassam, miért adta meg az Úr nekem - remélem - a betegség elfogadásának kegyelmét. És azért is gondoltam ki, mert megpróbáltam bizonyos módon megélni azt, ami velem történt, ez pedig pontosan ugyanaz, mint ami bármely más személlyel megtörténhet. Ezért tette jól a Caritas, hogy meghívott engem, ismertessem veletek ezt a tapasztalatot, amelybol kissé a betegségrol szóló eloadás lett. De ez az eloadás nem válik külön attól a tapasztalattól, amelyet az Úr megszereznem engedett. Nem könnyu azt mondanom, hogy köszönetet mondok ezért az Úrnak, mert ez olyan, mintha megköszönnénk neki, hogy valamilyen alapveto dolgot vett el tolünk, például az egészséget. Nekem sem könnyu, senkinek sem könnyu, a Pápának sem, mivel ezzel legérzékenyebb pontunkat érintjük, amely igazabb és életbevágóbb minden más emberi tapasztalatunknál, azt, hogy igazán oszinték legyünk az Úrral szemben, amikor szembesülésünkkor Róla és magunkról szólunk.
Kérdések a közönség részérol
Hallottam, hogy egy fiatalember azt mondta: "Nem félek a haláltól, amitol félek, az a szenvedés..." Talán e fiatalember részére a szenvedés és a halál közötti kapcsolat nem volt eléggé világos?
Mintha az lenne a benyomásom, hogy Isten elott könnyebb oszintének lennünk, míg néha, amikor megbetegedtünk, a környezet, amelyben élünk, még nehezebbé teszi, hogy szembesüljünk szenvedésünkkel, mivel már kissé idegennek érezzük magunkat és lehetoségeinkben korlátozottaknak. Hogyan küzdhetjük le ezeket a nehézségeket?
Püspök úr, betegségének ebben az idoszakában Ön példásan megmutatta nekünk, hogyan fogadhatjuk a gyógykezelést megbékülve, mert Ön nem vonta ki magát egyetlen kezelés alól sem, túltéve magát a terápián. Közölte velünk és megtanított arra, hogy mindez az Ön számára mennyire alkalom volt az érésre. Egyébként nem rövidítette meg apostoli és szolgálati feladatait sem. Hogyan tudunk mi orvosok, ápolószemélyzet és minden egészségügyi dolgozó betegeinket meghívni arra, hogy tegyék magukat túl a betegségen? Éppen azt tapasztaljuk, hogy pácienseink gyakran azonosulnak a beteg szerepével és csak azért élnek, hogy gyógykezeltessék magukat. Hogyan tudnánk összefogni és a betegségrol olyan gondolatot táplálni beléjük, amely segítségükre van abban, hogy ne azonosítsák személyüket a betegséggel?
Szerettem volna egy kérdést feltenni a gyermekek betegségével kapcsolatban, mivel Ön a felnottek betegségérol beszélt, akik számot tudnak vetni betegségükkel és élni tudják azt. Amikor Lourdesba mentünk és láttuk, hogy a gyerekeket a medencékhez viszik, számolhattunk a betegség és a reakció minden típusával. Szeretném tudni, hogyan szembesülhetünk a gyermekek betegségével?
Csatlakozom ahhoz, amit a gyermekek betegségérol mondtak. Egy családról van szó, amely elveszíti egyik gyermekét, mivel az a kábítószer rabja és nem lehet rajta segíteni. Hogyan fogadják ezt el? Van aki a Szuzanyához fordul gyermekével a térdén és azt mondja: felajánlom neked, Uram... de ez kemény dolog. Absalom halála pillanatában Dávid is így kiáltott fel: fiam Absalom, miért nem haltam meg inkább én tehelyetted?
Pap vagyok és ahhoz a kérdéshez csatlakozom, amelyet az elobb egy orvos tett fel, csakhogy én miránk papokra vonatkoztatom, gondolom, hogy ez nagyon fontos pontja lehet a betegek pasztorálásának. Én magam gyakran szenvedek súlyos betegségekben és Püspök úr, Önhöz hasonlóan megértettem, hogy mit jelent szenvedni, de nekünk papoknak gyakran nincsen világos álláspontunk arra vonatkozóan, hogyan is közelítsük meg a beteget, hogy azután, ha lehetséges, elnyerjük bizalmát betegsége és ezáltal Isten elfogadására.
Eugenio püspök válaszai
Gondolom, hogy eléggé általános az a megállapítás, hogy a fiatal könnyebben hal meg a felnottnél vagy akár az idos embernél. Miért? Nem tudom megmagyarázni, de az a benyomásom, hogy ebben az esetben is a már mindnyájunk által megszerzett tapasztalatból indulhatok ki és azt mondhatom, hogy a fiatal még nem fogja fel teljesen az élet jelentoségét, kevésbé mesterkélt és kevésbé ragaszkodik az élethez. Nagyon gyakori, hogy az idos emberek, ahogy a korban elorehaladnak, sokkal jobban ragaszkodnak az élethez. Olyan átfogó tapasztalatot szereztek róla, hogy nehezebben bírnak elszakadni tole. Gondolom, hogy ez lehet a magyarázata, de ez a személyes benyomásom.
Hogyan segíthetünk másokon? Nem segíthetünk másokon, ha mi magunk sem erosödtünk még meg, a másoknak tartott egyszeru eloadás ilyenkor nem segít. Nem fogalmazhatjuk meg, nincsen a kello idoben, ha mi nem azonosulunk azzal, amit mondunk. Azonosuljunk minél jobban azzal, amit mondunk. Minél inkább alapul az, amit mondunk és amit valóban gondolunk, azon ami bennünk van, az általunk szerzett tapasztalaton, annál inkább vigasztalhatjuk meg a beteget. Még hátramarad az a kérdés, hogy mily módon közelítsük meg a beteget. Úgy gondolom, hogy nincsen olyan megközelítési mód, amely pótolhatná személyes igazunkat, amikor egy beteggel beszélünk. Igazaknak kell lennünk és meggyozodve kell lennünk arról, amit mondunk, annyira, hogy személyesen át kell élnünk, csak úgy lehet több esélyünk arra, hogy egy másik személyen segíthetünk.
Ez az eloadás kissé egybefonódik annak a papnak a felszólalásával, aki azt mondta, hogy mi papok nem szoktuk meg eléggé, hogy a betegség és a halál kérdésével szembesüljünk. De ez mindenkire érvényes, mivel a beteg elott a vigasztalás nem attól függ, hogy ki pap és ki szakember, hanem attól, hogy ki tudja a helyes szavakat mondani, mivel a vigasztalás nem azt jelenti, hogy a problémával pszichológiai szinten kell szembesülnünk. A vigasztalás azt jelenti, hogy a másik embernek azokat a szavakat mondjuk, amelyek valóban élni segítik, amelyek egy értéket jelölnek meg elotte. Egy beteg nem vigasztalódik meg attól, ha azt mondjuk neki: "nézd csak, hiszen meg is gyógyulhatnál", és részben eltitkoljuk elotte az igazságot, hanem attól vigasztalódik meg, hogy igaz szavakat mondunk neki. Az Evangélium szavai mindig igazak és vennünk kell a bátorságot, hogy ne saját szavainkat mondjuk, hanem az Evangéliumét, mégha az emberek szemében képtelenségnek tunhetnek is.
Mondanunk kell, hogy a betegség kegyelem, de ezt tudnunk kell helyesen mondani és meg kell rá találnunk a megfelelo pillanatot, meg nem is úgy kell ezt neki mondani, hanem másként. Meg kell értetni a beteggel, hogy változik, hogy változhat, hogy például a betegség révén kiengesztelodhet az övéivel. Annyi módja van annak, hogy másképpen mondjuk azt, ami egyenesen kimondva lehetetlennek tunhet, de egy betegnek, egy a végét járónak azt kell mondanunk: nézd, magad is megállapíthatod, hogy betegséged megváltoztatott téged, ezzel az Úr nagy kegyelemben részesített. Ily módon az illeto személyt belso létének mélységéig vigasztaljuk meg, mivel megérti, hogy ami vele történt, nem haszontalanság, nem igazságtalanság, nem az élet becsapása, amellyel szemben fel kell lázadnia. Az igazi, nem hamis vigasztalás igaz szavakból születik, nem hamisakból.
Ez így van, akár papok vagyunk, akár apácák, akár világiak! Tudnunk kell ugyanazokat a dolgokat mondanunk. Azért, hogy valaki pap, még nem okvetlenül szükséges, hogy sikerüljön neki mondani, még ha hivatásosnak is látszhat ebben az ügyben. A pap nem szükségszeruen a legjobb helyzetben lévo személy a helyes szavak kimondására. Mindnyájan meg vagyunk híva a vigasztalásra, ez a keresztény feladatok része. Az irgalmasság cselekedetei a keresztények tennivalói közé tartoznak, elvégzésükre meghívást kaptunk. Nem többletfeladatok, részei annak, amik vagyunk és tapasztalatunk kifejezoi.
Csak akkor fogjuk ezeket végezni, ha valóban mély a hitünk, ezért végzésük módjára a következoket mondom: hogy valóban erosítést adhassunk a betegeknek és a haldoklóknak, elobb nekünk kell tudnunk sajátmagunknak is igaz szavakat mondani..
Ami a gyermekeket illeti, a gyerek gyerek mind az életben, mind a halálban, abban az értelemben, hogy nincsen azon a fokon, hogy ugyanazt a tapasztalatot szerezze meg mint a felnott. Ezért a gyermek teljesen arra a tapasztalatra korlátozódik, amelyet képes megszerezni. A betegséget illetoen a gyermek nem bírja a vele történtek jelentoségét úgy felfogni, ahogyan azt egy felnott megtehetné, ezért minden viszonylagos. Ettol függetlenül úgy kell a gyermeket is nevelni, hogy a betegségébol minden jót kiszedjen. Segíteni kell ot, ahogyan abban is segítjük, hogy a keresztény szentségi tapasztalatot a leheto legjobb módon élje, de mindig számon kell tartanunk azt, hogy az o emberi fejlettségi foka már eleve nem teszi számára lehetové az olyan teljes tapasztalatok szerzését, mint amilyeneket egy felnott szerezhet. Biztosak vagyunk abban, hogy a gyermek képes mindent megérteni, amikor édesanyja megtanítja a keresztvetésre és mondja neki, hogy Isten az atya. A gyermek megérti, hogy Isten nem úgy atya mint az o édesapja, hogy ez valami más, nem tudná megmagyarázni, de ráérez a valóságra, amely az Istenre alkalmazott atya szó mögött rejtozik. Ezt mi is megértettük. A hit ösztönös felfogás, amely nem tud mindig magyarázatot adni arra, amit felfog, de felismeri azt, hogy igaz, erre alapul az egész pedagógia: a pedagógia általánosságban keresztény pedagógia. Megmagyarázhatjuk a gyermekeknek a misztériumokat, közülük a legnagyobbat - a Szentháromság misztériumát - is és megmondhatjuk a gyermeknek, hogy Isten emberré lett és hogy Szent József az o neveloatyja volt. A gyermek ezt megérti. Így van ez a betegséggel is, ha azt mondjuk a gyermeknek, hogy az Úr mindenképpen jót akar neki, megérti ezt. Csak nekünk legyen ehhez annyi eronk, bátorságunk és meggyozodésünk, amennyire fontos ezt elmondanunk neki.
Ha egy anya elveszíti gyermekét egy balesetben vagy kábítószer révén, ugyanazt kell neki mondanunk, mint az elobb: nehéz lesz, sot bizonyos helyzetekben lehetetlen is, de meg kell kísérelnünk, hogy ezeken az embereken segítsünk annak elfogadásában, ami velük történt. Mivel innen kezdhetünk el építeni, ha ez az elofeltétel nincsen meg, nem vigasztalhatjuk meg az illetot, mert sohasem fogja megérteni.
Amit mondanunk kell, az hosszú is lehet és hatása személyes hitünkkel arányos, de nincsen más járható út, mint hogy mindenkinek, bárkinek, bármilyen helyzetben levonek a teljes igazságot mondjuk: azt, amelyet az Evangéliumban találunk. Nem lehet más, ennél hatásosabb szövegünk.
A keresztény hit megvigasztal minket, mivel megérteti velünk a dolgok jelentését és nem kell azt máshol keresnünk, mint abban amiben hiszünk. Aki nem hisz, azzal próbálja a másikat megvigasztalni, hogy elmondja azt, ami a másikban van, nekünk a másikat úgy kell megvigasztalnunk, hogy elmondjuk azt, ami bennünk van, aminek mi vagyunk a hordozói, a tanúi. Ez az igazi vigasztalás, egyébként a másik vigasztalására tett kisérletként végzodik. Gyakran ez történik, ha valakit csapás ér és elmennek a családhoz és annyi hamis, banális szöveggel próbálják az illetot megvigasztalni. Leginkább azzal vigasztaljuk meg az embereket, hogy fájdalmukhoz fizikai és morális jelenlétünket mutatjuk meg, bár az esetek többségében véleményem szerint jobb volna, ha befognánk a szánkat, mivel olyan dolgokat mondunk, amelyek egy keresztényre semmi hatással nincsenek. Gondolom, hogy minden kérdésre válaszoltam.
Köszönöm nektek, de mielott befejezném, még a következot szeretném hozzáfuzni: abban a mértékben, amelyben sikerült nekem megértetni veletek valamit a betegség kérdésébol vagy megerosíteni benneteket abban, ami már az elmétekben és szívetekben megvolt, szeretném figyelmeteket felhívni arra, mennyire fontos, hogy a betegek társai legyetek.
A keresztények váljanak a betegek társaivá. Ehhez ido kell, nagylelkuség kell, le kell gyoznünk önmagunkat, de ez olyan vigasztaló cselekedet az emberek felé, amelyet el kell végeznünk, nem vonhatjuk ki magunkat ez alól. A betegek szentsége megérteti velünk, hogy az Egyház abban a pillanatban, amikor valaki beteg, imára köréje gyülekezik. A betegek szentsége olyan cselekedet, amely a kereszténységet megelozo kultúrákban általában nem létezett, a betegek a társadalom peremére szorultak. Szent Jakab levelében ezt mondja: (hogy ezt mondja, az annak a jele, hogy adddig még nem történt meg): "Ha valaki megbetegedett, hívjátok a véneket, a presbitereket vagy más hívoket, hogy kenjék meg ezt a beteget olajjal és imádkozzanak vele, hogy személyében bekövetkezzék a szabadulás."
A betegek körülvevése, amelynek sokkal jobban ki kell alakulnia, mint ahogyan az a mai napig történt, csupán egy megújuló keret a betegek szentségének kiszolgáltatásához, de pontosan abba a vonalba esik, amelyrol Szent Jakab ezt mondja: "Gyuljetek köréje és imádkozzatok vele, vigasztaljátok, igaz szavakat mondván". Ez nem két külön dolog, a betegeknek olykor a betegek szentségét is kiszolgáltathatjuk, de általában a keresztény élet gyakorlataként ki kell fejlesztenünk a betegek körülvevését. Annyi csoport van, amely összegyulik és ennek megtételére szervezodik. Mi ennek megtételére is hivatottak vagyunk, nincsen olyan az életben, amire ne lennénk hivatva, mindent meg kell tennünk.
Ma este azt mondom nektek: körül kell vennünk a betegeket sokkal tudatosabban, mint ahogyan ezt eddig tettük.
Köszönöm nektek.
1994. Karácsony
Kedves paptestvéreim, kedves testvéreim és novéreim az Úrban!
Jézus születésnapja nekünk keresztényeknek már önmagában is a kimondhatatlanul nagy öröm napja. Arra a pillanatra emlékezünk, amikor Isten a világnak megmutatkozott, mégpedig egy bölcsoben síró és mosolygó gyermek alakjában - karácsonykor ezt elevenítjük fel. Egy gyermek születése, bármilyen körülmények között is történjék, az élet legfájdalmasabb helyzeteiben is, mindig egy mágikus pillanat és mindenkiben nagy ünneplésre ébreszt kedvet. Nekünk keresztényeknek Jézus születése az öröm napja, olyan oknál fogva, amely még mélyebben fel sem mérheto. Ez olyan öröm, amely nemcsak egy emberi eseménybol fakad, de abból a ténybol is, hogy ez a gyermek a mi Megváltónk. Ezzel a Gyermekkel kezdodik üdvtörténetünk, amely azon túl, hogy valamennyi bun bocsánatát hozza meg nekünk, azt a lehetoséget is megadja, hogy Isten valódi arculatát - a Szentháromságot - megismerjük. A Karácsony mégis olyan öröm pillanata, amely sohasem különül el a fájdalomtól. Az elso Karácsony sem volt más, az a Karácsony, amelyen Jézus testileg és valóságosan megszületett a názáreti Máriától, mivel nemcsak a testi nélkülözések zavarták meg nagyon hamar a Szent Család örömét, hanem az attól való félelem is, hogy valaki lehetetlenné teszi a Gyermeket. Mégis az a sok-sok Karácsony, amelyeket a keresztények szörnyu fizikai és morális szenvedések között ünnepeltek, sohasem veszítették el a Krisztus születése által eloidézett, meg nem szüntetheto örömnek ezt a pillanatát. A keresztény Karácsony mindig magával hordja az öröm és a fájdalom tapasztalatát. A Szent Ambrusi liturgia egyik szövegében a szent szerzo megkérdezi a pólyába csavart Jézustól: "Quare rubicunda vestimenta tua?"; miért foltos már a ruhád a kereszt vérétol? Kedves testvérek és novérek, éppúgy mint Urunk születése napját, éppúgy mint számos keresztény karácsonyát és a világon a férfiak és nok túlnyomó többségének karácsonyát, az enyémet is, nemcsak az öröm szinezi be, hanem egy kissé a fájdalom is. Valóban Bernben, közvetlenül Szent Karácsony elott egy ortopéd sebészeti mutétet végeztek el rajtam a medence táján. Nyílvánvaló, hogy egy a mieinkhez hasonló, ragyogóan felszerelt modern kórházban végzett sebészeti beavakozással járó fizikai és morális szenvedés semmiképpen sem hasonlítható ahhoz a fájdalomhoz, amelyet Krisztus a kereszten elszenvedett, vagy ahhoz, amely milliárdokat kegyetlenül sújt. Mégis van összefüggés a szenvedésnek e különbözo megnyílvánulásai között: mégpedig az, hogy mindnyájan, akik szenvedünk, függetlenül szenvedésünk súlyától, Krisztus példáját követve és beléje vetett hittel, a megtisztulás és a vezeklés kútfojévé válhatunk a magunk által elkövetett rosszért, a társadalmunkban és az egész világon elkövetett rosszért. Nagyon jól tudom, hogy a szenvedok túlnyomó többségével összehasonlítva nagyonis kiváltságosan élhetek azáltal, hogy engem imáitok kísérnek. Tudom, hogy nektek köszönhetoen az imák nagy vagyonát halmozhattam fel, amely lehetové teszi, hogy minden nehézséget legyozhessek, ahogyan ezt lehetové tenné bármely más személynek is. A legnagyobb nehézség egyébként nem a fizikai és morális szenvedésbol mint olyanból származik, sokkal inkább abból, hogy el tudjuk-e fogadni a betegséget mint annak jelét, hogy Isten jelen van életünkben. E jellel szemben azt a meghívást kapjuk, hogy magunkban kimondjuk az "igent", ahogyan arra a keresztény mintaimádság, a Miatyánk is felszólít: "legyen meg a te akaratod". Krisztus részére sem a kereszt volt a legnehezebben legyozheto momentum, hanem a Getszemáni kert, amikor vért izzadva világosan felismerte azt, hogy meg kell ígérnie az Atyának akarata teljesítését: "Atyám, ha lehetséges, vedd el tolem ezt a kelyhet! De ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd". (Lukács, 22,42). Biztos vagyok abban, kedves híveim, hogy püspökötök megsegítésére mondott imáitoknak ez az óriási vagyona, amelyet ezekben az években toletek gyujtöttem, ebben az esetben is rendkívül hatékony lesz. Éppen e bizonyosság adta ero révén követek el minden lehetot, hogy az Úrtól ezt az új nehézséget elfogadjam. De ugyanolyan biztos vagyok abban is, hogy az a segítség, amelyet nekem adni készültök, jótékonyan fog visszahatni sajátmagatokra, családotokra és azoknak a személyeknek a körére is, akik nektek a legkedvesebbek. Annak ellenére, hogy bizonytalan azoknak az öröme, akik ezt az éhségtol, eroszaktól és háborútól gyötört karácsonyt megélik, kérem az Úrtól, hogy mindnyájatokban, családotok körében, gyermekeitek és barátaitok társaságában az öröm momentuma és kifejezése kerekedjék felül mindazon, ami elhomályosíthatná. A "Boldog Karácsonyt" kívánság, amelyet szokás szerint egymással váltunk, tartsa meg érintetlenül jelentését és jó elojelét: legyen a Jézus Krisztusba vetett hitünk megnyílvánulása, amely hála annak a ténynek, hogy születésével, halálával és feltámadásával megváltott minket, minden hívonek lehetové teszi, hogy legalább Karácsonykor a mély hála és öröm pillanatát élje.
† Eugenio püspök.